A nyomor elől menekült, egy jobb élet reményében? Vagy tőle örököltem a végtelen kalandvágyamat, hogy távoli tájakat lássak? Mit érezhetett, amikor több hetes tengeri út után először meglátta a franciáktól ajándékba kapott szobrot, amit évekig nem tudtak felállítani, mert nem volt pénz a talapzatra? Milyen nyelven kommunikált a bevándorlási tisztségviselőkkel, amikor az egészségi állapotáról, foglalkozásáról, családjáról faggatták Ellis Islanden? Vagy őt már nem is ott vizsgálták át a csomagjaival együtt, mert akkor már bezárták a szigetet, miután a bevándorlás olyan méreteket öltött, hogy célszerűbb volt az indulási állomáson rögtön megejteni a tortúrát? Vagy nem is New Yorkon keresztül jött? 

Sosem fogjuk megtudni a pontos válaszokat, mert dédnagyapám, Balogh András szűkszavú ember volt, és különben sem szívesen beszélt a rosszemlékű amerikai kalandjáról. Annyit tudunk, hogy fiatal feleségét hátrahagyva elindult az óceán túlpartjára, ahol aztán hét évet töltött. Gyárban dolgozott, majd egy farmja lett egy másik magyarral Kanadában. A farm annyira jól ment, hogy eljött az idő a családegyesítésre, csakhogy dédnagyanyám anyja (az anyós) hallani sem akart arról, hogy még egy gyermekét "elveszítse". Mit volt mit tenni, dédnagyapa útnak indult haza, és üzlettársára bízta, hogy adja el az ő részét, és küldje majd utána a pénzt. Azóta sem érkezett meg. Csak a halálos ágyán kezdte el gyötörni az ígérete, és akkor körülbelül húsz dollár értékű összeget küldött jóvátételként.

Így alakult, hogy dédnagyapa nem lett milliárdos. Így alakult, hogy Magyarországon született egy kicsi lánya, nagymamám, aki így beleszerelmesedhetett a jóképű vajai mérnök barna szemeibe, hogy aztán megszülessen édesanyám is. Így alakult, hogy vagyok.