Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete! (Zsolt 107,1)

A honvágyam a hálaadásnapi hétvége előtti napon tetőzött: teljesen kiürült a város, mindenki hazautazott a családjához, vagy már otthon készülődött. De a szomorúságom gyorsan feloldódott két meghívás hatására. 

Az első telepesek sem ülhették körül nagyobb örömmel az asztalt, mint ez a két amerikai, két francia és egy magyar fiatal. Augusta nem tudott hazautazni az ország középső részére a szüleihez, így aztán elhatározta, hogy megmutatja nekünk, milyen is ez az ünnep. Az egész kötelező menüt elkészítette: pulykasült, mártás, áfonyaszósz, burgonyapüré és édesburgonya-püré, kukoricakenyér, zöldbab, és Augusta dédnagymamájának titkos receptje alapján készített galuska  emlékeztetett az első termésre (a telepesek persze nem ezt ették, hanem egyszerűbb ételeket). Az est legviccesebb pontja minden bizonnyal az volt, amikor egy youtube-videó segítségével próbáltunk rájönni, hogyan is kell szabályszerűen felvágni egy pulykát. A hagyományos sütőtökpitét sütőtök mousse helyettesítette, mondanom sem kell, hogy házilag készített süteménnyel és tojáslikőrrel kísérve.

Evés-ivás, játék, séta mellett arra is jutott idő, hogy számbavegyük, ki miért hálás: alig tudtam megválaszolni, mert olyan sok dolog jut az eszembe, hogy nem lehet kiemelni csak egyet. 

Két nappal később Kornélia jóvoltából az egyik templomban segíthettem ételt osztani hajléktalanoknak, és megdöbbentő volt átélni, milyen örömöt jelent nekik egyetlen tál étel is. Így aztán még inkább megerősödött bennem a gondolat: nem lehetünk elég hálásak azért, amit kaptunk.