Első körben mindig európainak vallom magam itt (otthon is), aztán ha látom, hogy van valami nyitottság, jön Magyarország, rögtön összekötve azzal, hogy a világ egyik legszebb városában, Budapesten élek. 

Ehhez képest legtöbbször franciának vélnek, ma a pénztáros néni automatikusan át is váltott franciára (talán csak a kabátom teszi), jól is esett kicsit használni a legdallamosabb nyelvet, amit ismerek.  Tegnap viszont a balettóra után az öltözőben két idősebb hölgy jól megbeszélte egymással, hogy csak skandináv lehetek, mert teljesen olyan az akcentusom, mint Ingrid Bergmannak. Ezt elsőre dicséretnek vettem, aztán itthon meghallgattam, hogyan is beszélt. A konditeremben az edző hosszan szabadkozott, hogy nem tud velem németül beszélni, mondjuk furán is hangzana Goethe és Luther nyelvén a sok üres motiváló szöveg.

Szóval európai vagyok. Büszke európai.