Nem, nem kezdtem el tündéri háziasszony-praktikákról blogolni, de egy ismeretlen országban még egy olyan egyszerű tevékenység is új élmény lehet, mint a mosás. A pici lakásomban nincsen mosógép, így aztán irány a Laundromat - egész estés program. Mivel ez egy gazdag környék, vagy egyedül támasztom a falat, vagy egy-egy bácsi nagyüzemben mossa a város minden szennyesét (JA). Néhány apróságot - a saját káromon - már megtanultam: 1. Ne húszdollárossal indulj el otthonról. Mivel a gépek negyeddolláros érmékkel működnek, még ha el is használsz belőlük 14-et, akkor is marad hatvanhat, ami hazafelé feltűnően csörög a tiszta ruha között is. 2. Olyan környéken, ahol szúnyoginvázió van, lehetőleg ne a mosoda előtti székeken ücsörögve olvasgass Esterházyt, mert napokig szenvedsz utána a bokádat ért ezer szúrástól. 3. Vegyél egy mosógépet. Hidd el, ez a kaland csak az első esetnél izgalmas. 

Gyerekkorom meghatározó élménye a Commodore 64 számítógépen a Paperboy nevű játék: a biciklis fiú megy az utcán, és dobálja be a postaládákba az újságokat. Közben kergeti a szomszéd, a kutyák, néha eltalál egy-egy ablakot, autók, elszabadult kerekek, gördeszkások próbálják meg elütni. 

És létezik! Minden reggel az ajtóm előtt találom a nyomát, de meglesni még sohasem sikerült. Az ablaküveghez nyomom az orrom, és várom, mint a Mikulást. :)

(Itt lehet nosztalgiázni.)

Ákos barátom tréfásan megjegyezte, hogy a blog alapján egy három hónapos nyaralásnak tűnik a filmem. Ami persze csodálatos lenne - három hónap utazgatás az USA-ban! -, de ettől sokkal nagyszerűbb lehetőségem van: itt kutathatok. 

Így bár minden valószínűség szerint ezzel olvasókat vesztek - kevésbé lelkes nem-alkotmányjogászok meghalnak az unalomtól -, most röviden leírom, hogyan is telnek igazából a hétköznapjaim. 

Minden reggel 7-től, munka előtt angolt tanulok egy órát (jogi szaknyelv és nyelvtani finomságok), aztán biciklire pattanok, és betekerek az irodába. A napok nagy részét ott töltöm, mert jól felszerelt (bár ablaktalan) irodám van, a szomszéd szobában pedig egy asszisztens várja, hogy miben tudja segíteni a kutatómunkámat. A többi napon könyvtárakban ülök, olvasok, gondolkodom, vagy éppen orrvérzésig szkennelek, hogy hazavigyem az anyagokat. (Hamarosan írok is majd.) Közben bírákkal, médiakapcsolatokkal foglalkozó bírósági szakértőkkel, professzorokkal, újságírókkal találkozom. Ezzel kapcsolatban a legfontosabb élményem, hogy milyen komolyan vesznek: mindenki pontosan érkezik a találkozókra, nem csak átfutotta, hanem komolyan át is tanulmányozta a kutatási tervemet, és mindent megtesz, hogy segítsen. 

A legjobb élmény persze eddig a Legfelső Bíróság nyilvános meghallgatása volt (erről és az épületről írok majd hosszabban), mert ott éreztem át leginkább, hogy miért is vagyok itt. Ha minden jól megy, három év múlva nemcsak egy olyan könyvet fejezek majd be, amit felrakhatnak Európa egyetemein a könyvespolcokra, hanem reményeim szerint mozdít majd valamit az otthoni helyzeten, hogy a bírósági rendszer (beleértve az Alkotmánybíróságot is) átláthatóbb, nyitottabb, kevésbé elefántcsonttorony-szerű legyen. 

Végtelenül hálás vagyok, hogy megkaphattam ezt a lehetőséget, és az csak ráadás, hogy emellett tágabb értelemben is megismerhetem egy új ország életét, történelmét, kultúráját. Jobban megérthetem a világot, és kicsit talán magamat is. 

Nagyon szeretem a temetőket (ennek bizonysága olvasható például itt), de Arlington végtelenül megrázott. Talán az egyformaság teszi, a gondolat, hogy ennyi marad: egy fehér kő és talpalatnyi fű. Ha többre vitted a pályafutásod során, talán nagyobb kő és nagyobb terület fű. 

Az arlingtoni katonai temetőben 253 hektáron körülbelül 400 000 sírban nyugszanak azok az amerikai katonák, akik a polgárháború óta valamilyen fegyveres konfliktusban hunytak el. Ma is naponta 25-30 katonai temetést tartanak itt, ágyútalppal, zászlóval letakart koporsóval, díszsortűzzel. Az ismeretlen katona nem is ismeretlen, sírján az áll: known but to God (csak Isten ismeri). 

A hős-áldozat dilemmát újra feszegetni nem akarom, a képek beszélnek. 

Még a hurrikán alatt iratkoztam fel a DC Alert hírlevelére, ami annyit jelent, hogy bármilyen katasztrófa esetén értesítenek e-mailben a tennivalókról. Sokat aggódom a nénikért és bácsikért, akik elkóborolnak otthonról - de eddig hála Istennek minden alkalommal jött egy üzenet kb. negyedóra múlva, hogy megtalálták őket. Ez egy működő részvételi demokrácia, úgy látszik. 

A kedvenc üzenetemet két napja kaptam, csupa nagybetű, igazi katasztrófa fenyegeti a térséget: 

"A NEMZETI IDŐJÁRÁSI SZOLGÁLAT FAGYRIASZTÁST ADOTT KI WASHINGTON DC TERÜLETÉRE MA ÉJFÉLTŐL REGGEL 9-IG. A HŐMÉRSÉKLET 30 (FAHRENHEIT) FOK KÖRÜL LESZ. A FAGYRIASZTÁS AZT JELENTI, HOGY KÖNNYŰ FAGY VÁRHATÓ. AZ ÉRZÉKENY NÖVÉNYEK MEGSÉRÜLHETNEK, HA NINCSENEK BETAKARVA."

Milyen jó, hogy nincsenek növényeim! (Megint komolytalankodom, bocsánat. Ígérem, legközelebb már tanulságos bejegyzés jön.)

Philadelphiában természetesen sokkal komolyabb és fontosabb élmények is értek a táplálkozásnál, de most csak erről van időm egyelőre írni. 

A móka mellett azért is járok konditerembe, hogy ellensúlyozzam azt az elképesztő mennyiségű kalóriát, ami itt elkerülhetetlenül bekerül az ember szervezetébe (értsd: ha a lehető legteljesebb kulturális élmény elérése érdekében mindent ki akar próbálni, mint én). Philadelphiában két kötelező kör van: a cheesesteak és a cheesecake. 

A cheesesteak tulajdonképpen egy szendvics, ami szigorúan fehér kifliből készül, ezt töltik meg sütőlapon átsütött darálthús és hagyma keverékével, amire a betöltés előtt sajtlapokat olvasztanak. Erre aztán jöhet még egy kis hagymaszósz, ketchup, mustár, só, bors, majonéz. 

Sajttortát otthon is eszünk, de az itteni méretre legalább a duplája, édesebb és töményebb. Egyébként az USA-ban többféle formában készítik, a new yorki a legismertebb, de van a pennsylvaniai holland, a chicagói, a farmer, a vidéki, és persze a philadelphiai. Jaj, lehet, hogy nem is ez utóbbit sikerült eltalálnom?

Augusztus 22-én született, mandarin nyelven a neve azt jelenti: becses kincs. Hétvégén Fannival és Gáborral ott voltam a háza előtt, de minket nem engedtek be, mint Michelle Obamát. A washingtoni állatkert büszkesége a pici újszülött panda, akit élőben lehet követni egy webkamerán keresztül. Most, mikor ezt írom, az anyukája mély álomba merült, de a kicsi nem tud aludni, így fel-alá csúszkál a padlón. Egy biztos: amikor összeölelkezve alszanak az anyukájával, az a kép kiüti a cukiság-barométert! 

Anna ajánlására vágtam bele a bringázásba itt, DC-ben. A dolog pikantériája mindössze annyi, hogy habár régóta szeretném Budapesten kipróbálni a Bubit, de mindig féltem az ottani forgalomtól - így aztán utoljára 18 éves koromban bicikliztem, akkor is egy békés, 5000 lelkes faluban, ami azért nem ugyanaz, mint az Egyesült Államok fővárosa. Egyébként nagyon ösztönző a környezet, az éves és havi bérlet is rendkívül kedvező árú, ezenkívül nagyon sok biciklis sáv van szerte a városban. Így aztán én is nekieredtem, és habár az első időszakban folyamatosan imádkoztam útközben, most már egyre jobban megy a dolog, bringával járok mindenhová, dolgozni is. 

Nagyon szórakoztató, hogy a weboldalra belépve figyelemmel kísérhetek legalább tizenötféle statisztikai adatot. Például eddig 24 utam volt, majdnem 6 órát bicajoztam, kb. 75 kilométert. Eközben 2000 kalóriát égettem el és 7 liter benzint spóroltam. 

Sok környéket megismerek így, amit egyébként csak a föld alatt látnék. Csak az emelkedők ne lennének! Nap mint nap emlékezhetek arra, hogy a Capitol Hill, ahol lakom, tényleg egy dombra épült. Néha azt érzem, hegyre.