Kegyelmi időszakban és boldog helyre születtem: a háborút csak hírből ismerem. De ott vannak a köztereinken otthon az első, második világháború emlékművei, amelyek valamilyen furcsa kevercsként egyszerre próbálnak a hősiességre és a tragédiára emlékeztetni. Itt is ugyanezt a kettősséget érzem, és az emlékművek többségénél mintha az előbbi felé billenne a mérleg. Egy nagyon erős kivétel a Vietnámi Veteránok Emlékműve. 

Egyszerű fekete márvány V-alak, és a lapokon több mint 58 ezer név: azoké a katonáké, akik meghaltak vagy eltűntek szolgálat közben a vietnámi háborúban. Az emlékművet egy 21 éves egyetemi hallgató, Maya Lin tervezte 1982-ben. Sokaknak nem tetszett, egy tradicionálisabb mementót szerettek volna, így kerül mellé 1984-ben a Három katona szobra, akik közül egyik fehér, a másik afroamerikai, a harmadik latino. 

De nézzük meg közelebbről a falat! A nevek előtt jelek. Gyémánt szimbólum (♦) azoknál, akik halálának tényét megerősítették, és + jel az eltűnteknél. Ha valaki mégis előkerül időközben, a + jelet bekarikázzák. A mai napig egyetlen ilyen változtatás sem történt a falon.

• 
• 
• 
• 
• 

A falnál fiatal férfiak fényképei, virágok, zászlók - valakinek csak ennyi maradt abból, akivel az életét szerette volna leélni. Idős veteránok segítenek a keresett nevek megtalálásában, és van egy regiszter is, amit átlapozva hirtelen szíven bárkit szíven üthet a tudat, hogy mindez talán nem is olyan távoli. 

• 
• 

Nem tudom, melyiket nehezebb megszoknom: hogy a munkahelyen következetesen professzornak szólítanak (Professor B), vagy hogy a konditeremben boldog-boldogtalan (értsd: recepciós, csoportos és személyi edző, vendég) pacsira nyújtja a kezét. Oh, come on!

Hogy a honvágy szóba se jöhessen, a Nemzeti Galéria érkezésemre kiállítást rendezett Gustave Caillebotte képeiből A festő szeme címmel.

• 
• 
• 

(A Nemzeti Galéria önmagában is megér egy misét, ezért külön írok majd róla.)

Caillebotte az egyik legkevésbé ismert francia impresszionista. Ismeretlenségének oka mindössze annyi, hogy apjától egy textilgyárat örökölt, emellett jogászként is dolgozott, a megélhetésért nem kellett aggódnia, így aztán egyetlen képet sem adott el élete során. Sokféle technikát és témát kipróbált, de a legszívmelengetőbbek a párizsi utcaképei.

• 
• 
• 
• 

Ezen az oldalon majdnem az összes festményét végig lehet böngészni.

Pénzét arra is használta, hogy barátait, az impresszionista festőket (köztük Monet-t, Renoir-t, Pissarot) támogassa, kiállításokat szervezett nekik, megvásárolta a képeiket. Végrendeletében 68 felbecsülhetetlen értékű képet a francia államra hagyott, mivel azonban nem akarta, hogy pincékben porosodjanak, azzal a kikötéssel, hogy a Luxembourg-palotában, később pedig a Louvre-ban kell őket kiállítani. Mivel azonban az impresszionistákat ekkor még az Akadémia dominálta művészi ízlés nem fogadta el, a képek felét az állam visszautasította - ezek ma egy amerikai magánalapítvány tulajdonában vannak.

A Caillebotte által festett képek közül a legtöbb ma a Musée d'Orsay-t ékesíti (vajh' mikor látom újra).

Életédességben való elmerülésemet egy koncerttel lehetett még fokozni (a Galériában minden vasárnap délután ingyenes koncerteket rendeznek). A Pablo Ziegler Quartet for New Tango nem francia tájra repített, de ugyanazzal a finomsággal és szépséggel teli zene, mint Caillebotte ecsetvonásai. (Sajnos egy másik formációban, de itt hallgatható egy kis ízelítő.) Igy telnek itt a hétvégi napok.

- mondta egy barátom, és valószínűleg igaza van, mert mindenki nagyon fontosnak és elfoglaltnak tűnik. Az például teljesen általános, hogy aki szembe jön veled az utcád, az nem magában beszél, hanem headsettel telefonál, nehogy értékes időt veszítsen. (Pöttyös kabátommal igencsak feltűnő lehetek a legjobb minőségű öltönyöket viselő úriemberek között.)

Hogyan maradjon az ember egészséges még így is? Emlékszem, az Elnök embereiben mindig hajnali ötkor futott C. J. a futópadon. A legidőtakarékosabb megoldás, ha a konditerem a munkahelyeden van. Az én munkahelyem alagsorában is van egy, gépekkel és csoportos órákkal, de akiknek másféle mozgáshoz fűlik a foguk, azoknak a Hivatal egy további lehetőséggel kedveskedik: az alagsor folyosóján egy sétaútvonalat jelöltek ki, így nincs más hátra, mint ebédidőben felhúzni a tornacipőt. Vannak akik tényleg megteszik, és körbe-körbe gyalogolnak, de a többség inkább egy cukormázos, csokidarabokkal és gumicukorral megszórt muffint választ helyette (coming soon).

• 
• 

Az elmúlt napok esős időjárása alatt igazán hálás voltam, hogy a múlt hétvégén borús, de száraz időt kaptam ajándékba. Ennek köszönhetem életem első baseball-élményét - no és annak, hogy a Washington Nationals az idényben utoljára még hazai pályán játszott. (Meg persze Augustának, aki elhívott.)

Nem állítom, hogy a mérkőzés végére minden apró részletszabályt megértettem, de már viszonylag magabiztosan használok olyan kifejezéseket, mint inning, pitcher, batter, catcher, infielder, outfielder. Kedvencem a home run (hazafutás) - nekem kicsit hosszú lenne most...

• 
• 
• 
• 
• 

Természetesen nagyon komolyan szurkoltunk, amiben segítségünkre volt az elmaradhatatlan hotdog, sör és a Cracker Jack, ami nem más, mint karamellával bevont kukoricapehely (borzalmas). Ennek ellenére a Nats az erős kezdés után végül alulmaradt. 

• 
• 
• 
• 

Ami nagyon tetszett, hogy nem veszik halálosan komolyan a játékot. Mindenki ki-bemászkál közben, a családok piknikeznek, evés-ivás, beszélgetés. Ennek talán egyik oka, hogy a mérkőzésnek nincsen rögzített ideje, illetve sok rövid szünet van benne. Ezek sem telnek unalmasan: meghatározott koreográfia szerint minden inning után következik valamilyen szórakoztató elem. Ez lehet történelmi kvízkérdés egy véletlenszerűen kiválasztott szurkolónak pólóért cserébe, a születésnapi és egyéb köszöntő üzenetek lefutása a kijelzőn, szurkolólányok tánca, himnuszéneklés, vagy a szurkolótábor által közösen énekelt dal ("Vigyél ki a labdajátékra, vigyél ki a tömeggel, vásárolj nekem mogyorót és Cracker Jack-et, az sem baj, ha soha nem megyünk haza" stb.).

• 
• 
• 
• 

A legviccesebb szerintem mégis az Elnöki futam, amikor hat korábbi amerikai elnök bábuja versenyt fut, név szerint Washington, Lincoln, Jefferson, Roosevelt, Taft és Coolidge. A Nats mezét viselik, számuk pedig azt mutatja, hogy hányadik elnökök voltak a sorban. Az eredményeket egyébként pontosan jegyzik, az idei szezonban Taft áll győzelemre, egyébként Lincoln minden idők legjobbja.

• 
• 
• 

Azon mosolygok magamban, hogy otthon vajon kiket lehetne indítani. Kossuth, Széchenyi, Dózsa, István király? Mekkora felháborodás lenne! Valahogy ki kellene békülnünk a történelmünkkel egyszer.

Szeretném megérteni ezt az országot. A történelmét, a politikai rendszerét, a kultúráját, az embereket - örömeikkel, félelmeikkel, motivációikkal együtt.

Mount Vernon olyan hely, ami egy első lépés lehet ehhez. A férfi, akinek a keze nyomát viseli a birtok, nemcsak az Egyesült Államok első elnöke volt, hanem kiváló katona, tehetséges farmer, innovatív vállalkozó és szerető férj is.

Ami talán leginkább megragadott a történetében, hogy minden egyes alkalommal, amikor valami emberfelettit hozott létre (legyőzte az angolokat, tető alá hozta az alkotmányt, elnökként a semmiből kialakította a kormányzatot, stb.), utána szerényen önként távozott a hatalomból, hogy visszatérjen ide.

Persze megértjük, valóban elragadó hely, és esténként a teraszon ülve nézni a naplamentét a folyó felett, oldalán Marthával, aki végig hűséges társa volt, minden bizonnyal lélekemelő lehetett.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Saját gyereke nem volt, de apaként nevelte fel Márta előző házasságából származó két gyermekét. Amikor meghalt, Márta lezárta a hálószobájukat, és átköltözött az egyik vendégszobába. Két év múlva követte, és ma is egymás mellett nyugszanak.

Azt talán kevesen tudják, hogy Washington milyen szenvedéllyel gazdálkodott. Új megoldásokat próbált ki, maga tervezett épületeket, olvasott, tanult, kísérletezett. A birtok ma erre is emlékeztet a farm és kertek újjáélesztésével. Emellett az ország legnagyobb wiskey-gyárát hozta itt létre. Ügyes!

• 
• 
• 
• 
• 

Persze ennek az ára is megvolt: több mint 300 rabszolga dolgozott a birtokon. Egész családok laktak kis kunyhókban, akik pedig a ház körül dolgoztak, sokágyas hálótermekben. Washington felismerte, hogy a jövőben ez az egyenlőtlenség nem tartható fenn, ezért végrendeletében felszabadította a rabszolgáit.

• 
• 
• 

Majdnem 7 órát töltöttem a birtokon, ami annak is köszönhető, hogy az amerikaiak nagyon tehetségesek abban, hogy izgalmassá, átélhetővé, megérthetővé tegyék a történetüket. A tartalmas tájékoztató feliratok, idegenvezetések, korabeli jelmezek és tevékenységek bemutatása mellett egy interaktív múzeum varázsol vissza Washington korába (sajnos itt nem lehetett fotózni). Az öt (!) moziteremből a függetlenségi háborúról szóló rövidfilmet bemutatóban remegtek a székek az ágyúszótól, valós volt a hóesés és a köd is.

• 
• 
• 

Az illúzió része az étterem is, ahol az egyetlen rossz élmény ért: szingliként diszkrimináltak, csak a bárpulthoz ülhettem. Az amerikai burger hamar kiengesztelt, bár a 'root beer' nevű ital, amit rendeltem, borzalmas volt. Azóta tudom, hogy egy olyan fa kérgéből és gyökeréből készítik, amit a találó magyar nyelv Szasszafrász babérfának nevez.

Hosszú nap, hosszú blogbejegyzés. Bárhová megyek, Mount Vernon mindig hiányozni fog kicsit.

 

 

Közép-európai ember lánya kisebbféle sokkot kap, amikor reggel arra ébred, hogy  az elektronikus postafiókjában egy 'Maradjon biztonságban a hurrikán alatt' targyú levél landolt.

Az úr neve Joaquin, jelenleg a Bahamák körül garázdálkodik, de körülbelül 210 km/óra sebességgel közeledik az USA partjai felé. A hírek szerint a legrosszabb dolog, ami Washingtonban történhet, hogy rengeteg eső esik, kiárad a Potomac (amitől viszonylag messze lakom) és felerősödik a szél. (Szél most is fúj, eső most is esik, egyébként.) De hangsúlyozzák, hogy ez a legrosszabb eset, és most úgy látszik, kelet felé halad, így elkerüli a kontinenst.

Azért a biztonság kedvéért feliratkoztam a katasztrófavédelem híreire (sms-ben küldik a tájékoztatást, ha probléma van), holnap pedig szerzek gyertyát és telepakolom a hűtőt.

Aggodalomra tehát nincs ok, de ez jó alkalom, hogy feltegyük a kérdést: miért Joaquin? 1953 óta a Nemzeti Hurrikán Központ adja a neveket, a Meteorológiai Világszervezet nemzetközi bizottsága által összeállított listából, szépen sorban. 6 lista van, ezeket váltogatják évente, tehát hatévente ugyanaz a lista jön. Csak akkor cserélnek le egy nevet, ha egy hurrikán annyira nagy károkat okozott, hogy a jövőben nem lenne célszerű ugyanazt a nevet újra használni. Ilyenkor a nevet "nyugdíjba küldik".

Jellemző, hogy a Nemzeti Hurrikán Központ honlapján a Gyakran Ismételt Kérdések között feltűnik ez is: "Lehetne, hogy hurrikánt nevezzenek el rólam?" A fenti mechanizmus miatt a válasz sajnos nem.

Kedvenc részem a Georgetown Egyetem (egyik) jogi könyvtárában: joghoz kötődő filmek dvd-n (háromszor ennyi, mint a képen). Megvan például az egész Az elnök emberei sorozat! Kár, hogy az ideiglenes belépőmmel én nem tudok kölcsönözni belőlük (bent meg, munka helyett szerencsére nem lehet megnézni őket). 

 

A könyvtár egyébként reggel 7-től hajnali 2-ig van nyitva - egyszer azért megnézem majd, milyenek az éjfél utáni órák. 

Talán eddig ez a legzavarbaejtőbb élményem itt: amikor valaki ismeretlennel találkozom, például egy eladóval a boltban, egy biztonsági őrrel az irodában, egy könyvtárossal, pincérrel, vagy csak beszáll valaki a liftbe - nem egy egyszerű hellóval köszön, hanem így: "Hi, how are you doing?" (Helló, hogy vagy?), esetleg "Hi, how is your day?" (Helló, milyen a napod?) Mindezt két másodperc alatt, hadarva. Aztán megy, dolgozik tovább.

A huszadik ilyen helyzet után, amikor zavarodottan valami jónapotot mormoltam, kénytelen voltam megkérdezni amerikai barátnémat, Augustát, hogy akkor mégis erre mi a válasz. Ő először is értetlenkedett a problémámon, majd felvilágosított, hogy csak ennyit: "Fine. And you?" (Jól. És te?) Szóval véletlenül se osszam meg a pincérrel, hogy izgatott vagyok, mert ez az első utam az Egyesült Államokban, és fáradt a jetlagtől, ezért alig várom, hogy végre rendesen kipihenjem magam a kedves kis lakásomban, ami kicsit sötét, de keveset vagyok ott, stb., stb. Ez itt inkább a köszönés része csak, nem valódi érdeklődés az állapotomról.

Az egyik internetes kérdés-válasz oldalon találtam a legfrappánsabb választ ugyanezen kérdésre: "Ha éppen elütött egy autó, akkor mondhatod esetleg azt, hogy 'nem vagyok túl jól, mert éppen elütött egy autó', de minden más esetben elég egy 'fine'."