Ákos barátom tréfásan megjegyezte, hogy a blog alapján egy három hónapos nyaralásnak tűnik a filmem. Ami persze csodálatos lenne - három hónap utazgatás az USA-ban! -, de ettől sokkal nagyszerűbb lehetőségem van: itt kutathatok. 

Így bár minden valószínűség szerint ezzel olvasókat vesztek - kevésbé lelkes nem-alkotmányjogászok meghalnak az unalomtól -, most röviden leírom, hogyan is telnek igazából a hétköznapjaim. 

Minden reggel 7-től, munka előtt angolt tanulok egy órát (jogi szaknyelv és nyelvtani finomságok), aztán biciklire pattanok, és betekerek az irodába. A napok nagy részét ott töltöm, mert jól felszerelt (bár ablaktalan) irodám van, a szomszéd szobában pedig egy asszisztens várja, hogy miben tudja segíteni a kutatómunkámat. A többi napon könyvtárakban ülök, olvasok, gondolkodom, vagy éppen orrvérzésig szkennelek, hogy hazavigyem az anyagokat. (Hamarosan írok is majd.) Közben bírákkal, médiakapcsolatokkal foglalkozó bírósági szakértőkkel, professzorokkal, újságírókkal találkozom. Ezzel kapcsolatban a legfontosabb élményem, hogy milyen komolyan vesznek: mindenki pontosan érkezik a találkozókra, nem csak átfutotta, hanem komolyan át is tanulmányozta a kutatási tervemet, és mindent megtesz, hogy segítsen. 

A legjobb élmény persze eddig a Legfelső Bíróság nyilvános meghallgatása volt (erről és az épületről írok majd hosszabban), mert ott éreztem át leginkább, hogy miért is vagyok itt. Ha minden jól megy, három év múlva nemcsak egy olyan könyvet fejezek majd be, amit felrakhatnak Európa egyetemein a könyvespolcokra, hanem reményeim szerint mozdít majd valamit az otthoni helyzeten, hogy a bírósági rendszer (beleértve az Alkotmánybíróságot is) átláthatóbb, nyitottabb, kevésbé elefántcsonttorony-szerű legyen. 

Végtelenül hálás vagyok, hogy megkaphattam ezt a lehetőséget, és az csak ráadás, hogy emellett tágabb értelemben is megismerhetem egy új ország életét, történelmét, kultúráját. Jobban megérthetem a világot, és kicsit talán magamat is.