Egyik vasárnap délután elzarándokoltam, hogy saját szememmel tekintsem meg a Függetlenségi Nyilatkozatot, az Egyesült Államok Alkotmányát és az annak első tíz módosítását tartalmazó Bill of Rightsot. (Mivel természetesen bent nem lehetett fotózni, ezt most nem tudom nektek megmutatni.)

Mindezeket a dokumentumokat a Nemzeti Levéltárban őrzik, és mondanom sem kell, az egészet egy interaktív kiállítás veszi körül, ami arról szól, mi mindenre jó egy levéltár - amire valljuk be, mindannyian poros, félhomályos, unalmas helyként gondoltunk eddig. 

Azon tűnődtem, hogy vajon hol lehetnek a magyar alkotmány- és közjogtörténet alapdokumentumai? Szégyen, hogy semmit sem tudtam eddig erről, de az is, hogy ennyire nem tartjuk becsben a múltunkat. Terv: hazaérve (ó, milyen közel van már!) megpróbálok "közjogi túrákat" szervezni ezekre a helyekre. Várom az utastársak jelentkezését.

Megvan a Maci Laciból Smith vadőr? Itt egy kép emlékeztetőül.

A Yellowstone nemzeti parkban játszódó rajzfilm eredeti címe Yogi Bear, Maci Laci, Bubu és Cindy pedig Ranger Smith kedves dorgálását kénytelen eltűrni. 

Na most, tekintve, hogy itt minden emlékmű nemzeti parknak számít, DC-ben Smith vadőrök rohangálnak mindenhol, de itt persze aligha kell attól tartaniuk, hogy csintalan macik fosztják ki a gyanútlan kirándulók piknikkosarait.

Aligha van olyan Washingtonban játszódó film, amelyben ne villanna fel a Washington-emlékmű képe. Ez az 555 láb magas obeliszk a legmagasabb épület DC-ben - szövetségi törvény rendelkezik arról, hogy egyetlen építkezés sem hatolhat magasabbra. Még 50 év sem telt el az első elnök halála után, és már elkezdték az építkezést, amit aztán a polgárháború alatt félbe kellett hagyni. Amikor újra nekikezdtek, már nem lehetett ugyanolyan követ szerezni, így jól látszik, hogy borítás színe felül sötétebb. 1884-ben lett készen az alapító atya emlékhelye, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a National Mall-ra. Most, hogy éppen szürke esőben szomorkodik a város, jó újra látni ezeket az őszi színpompás képeket. 

Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete! (Zsolt 107,1)

A honvágyam a hálaadásnapi hétvége előtti napon tetőzött: teljesen kiürült a város, mindenki hazautazott a családjához, vagy már otthon készülődött. De a szomorúságom gyorsan feloldódott két meghívás hatására. 

Az első telepesek sem ülhették körül nagyobb örömmel az asztalt, mint ez a két amerikai, két francia és egy magyar fiatal. Augusta nem tudott hazautazni az ország középső részére a szüleihez, így aztán elhatározta, hogy megmutatja nekünk, milyen is ez az ünnep. Az egész kötelező menüt elkészítette: pulykasült, mártás, áfonyaszósz, burgonyapüré és édesburgonya-püré, kukoricakenyér, zöldbab, és Augusta dédnagymamájának titkos receptje alapján készített galuska  emlékeztetett az első termésre (a telepesek persze nem ezt ették, hanem egyszerűbb ételeket). Az est legviccesebb pontja minden bizonnyal az volt, amikor egy youtube-videó segítségével próbáltunk rájönni, hogyan is kell szabályszerűen felvágni egy pulykát. A hagyományos sütőtökpitét sütőtök mousse helyettesítette, mondanom sem kell, hogy házilag készített süteménnyel és tojáslikőrrel kísérve.

Evés-ivás, játék, séta mellett arra is jutott idő, hogy számbavegyük, ki miért hálás: alig tudtam megválaszolni, mert olyan sok dolog jut az eszembe, hogy nem lehet kiemelni csak egyet. 

Két nappal később Kornélia jóvoltából az egyik templomban segíthettem ételt osztani hajléktalanoknak, és megdöbbentő volt átélni, milyen örömöt jelent nekik egyetlen tál étel is. Így aztán még inkább megerősödött bennem a gondolat: nem lehetünk elég hálásak azért, amit kaptunk. 

De azon teljesen biztos, hogy átgázolok. (Ennek ellenére írhatnátok gyakrabban.)

Washingtonban teljesen átlagos szombat reggel az, amikor az ember úgy ébred, hogy "Na, ma megnézem a német bombázó vadászrepülőket és egy űrállomást". Smithonian angol úr halálakor nem tudott mit kezdeni hatalmas vagyonával, és a fiatal amerikai államra hagyta. Volt is vita a szenátusban, hogy vajon el lehet-e fogadni azt a röpke félmillió dollárt alig egy évtizeddel azután, hogy a britek porig égették DC-t, de aztán valahogy meggyőzték magukat, ennek köszönhetően ma 18 múzeum mintegy 140 millió tárgyat őriz, amit ingyen meg lehet nézni. Az egyik legérdekesebb - legalább egy pici országból érkezve - a Légi- és Űrmúzeum. Nemcsak a reggeli terveket lehetett beváltani, hanem megtudtam, hogy mit esznek és hogyan isznak, alszanak az űrhajósok, hogy rám lehet bízni egy postát szállító repülőgép vezetését, de stewardess nem lehettem volna az '50-es években (csak amerikai állampolgár hajadon jöhet szóba), és a leginkább hozzám illő állás az űrközlekedésben - kitaláljátok? - az oktatói pálya lenne. 

Nem gondoltam volna, hogy egy nap majd a budapesti tömegközlekedést sírom vissza, de most látom, hogy micsoda kényelem, hogy a Moszkva téren többféle jármű közül is választhatok, 5 perc múlva valamelyik biztosan elindul. És a metrómegállóink ragyogóak!

DC-ben a metró sötét, koszos, ritkán jár. Teljesen normális, hogy két megálló között negyedórát állunk az alagútban. Kevés a buszvonal, és azok sem annyira megbízhatóak, mint azt az egyik kép mutatja. Így aztán a google általában egy-egy útvonalra azt mutatja, hogy tömegközlekedéssel mondjuk 56 perc, kerékpárral 37 - könnyű választani. A buszmegálló legtöbbször csak egy oszlopot jelent, mindenféle menetrend-információ nélkül, a busz számával és egy telefonszámmal. Egyszer szakadó esőben felhívtam, mert azt reméltem, bemondja, mikor jön a következő busz - egy hang spanyolul majd angolul hosszasan sorolta a hétvégén várható forgalomkorlátozásokat...

Az egyetlen pozitívum hogy az emberek a metróban nem unottan-csüggedten néznek maguk elé, hanem mosolyognak, és sokszor beszélgetésbe kezdenek idegenek is egymással. Mostanában azt vettem észre, hogy néha már én is kezdeményezek... Vajon ez megmarad otthon is, és ha igen, hogyan reagálnak majd a budapestiek? Nemsokára kiderül.

Az honvágy, ha a - rendkívül fantáziadús nevű - Hungarian Pastry Shopot nem tudom úgy elhagyni, hogy a szorgosan tanuló amerikai diákok gyűrűjében ne fogyasszak el (így!) egy cseresznyés pitét és egy bécsi kávét?

MI, AZ EGYESÜLT NEMZETEK NÉPEI, elhatározván azt,

hogy megmentjük a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól, amelyek életünk folyamán kétszer zúdítottak kimondhatatlan szenvedést az emberiségre,

hogy újból hitet teszünk az alapvető emberi jogok, az emberi személyiség méltósága és értéke, a férfiak és nők, valamint a nagy és kis nemzetek egyenjogúsága mellett,

hogy megteremtjük azokat a feltételeket, amelyek mellett az igazságosság és a nemzetközi szerződésekből, valamint a nemzetközi jog egyéb forrásaiból eredő kötelezettségek iránti tisztelet fenntartható,

hogy előmozdítjuk a szociális haladást és a nagyobb szabadság mellett az életfeltételek javítását és,

hogy ebből a célból türelmet gyakorolunk és egymással jó szomszédként békességben élünk együtt,

hogy egyesítjük erőinket a nemzetközi béke és biztonság fenntartására,

hogy alapelvekben való megegyezés, valamint eljárási módszerek létesítése útján biztosítjuk azt, hogy fegyveres erő alkalmazására, ha csak közérdek nem kívánja, sor többé ne kerüljön és,

hogy nemzetközi szervezet segítségével előmozdítjuk valamennyi nép gazdasági és szociális előrehaladását,

hogy megállapodtunk abban, hogy e célok megvalósítására erőfeszítéseinket egyesítjük.

Ennek folytán Kormányaink San Francisco városában összegyűlt, jó és kellő alakban talált meghatalmazással ellátott képviselőik útján elfogadták az Egyesült Nemzetek jelen Alapokmányát és ezáltal nemzetközi szervezetet létesítenek, amelynek Egyesült Nemzetek lesz a neve.

... már a karácsonyra készülnek, és ezzel a Fehér-ház kerítése előtt készítendő, kétes művészi értékű, ám minden bizonnyal kedvesnek szánt családi képpel készülnek meglepni a nagyobb családot.